A magyar természetjárás történelme

Természetjárás története Magyarországon

A magyar természetjárás kialakulása a 17. század első felében az egykori Magyar Királyság területéhez tartozó Magas-Tátra környékén kezdődött. Az első ismert Tátra-kutató Frölich Dávid volt, aki a Lomnici-csúcs megmászásának élményét vetette papírra. Az évszázad végén már több, nagy tapasztalattal rendelkező hegyivezetőről is vannak feljegyzések az útikönyvek lapjain. Ekkor már rendszeresen szerveztek iskolai kirándulásokat, hegymászásokat tapasztalt idegenvezetőkkel az élen. 1865-ben felépült az első menedékház a Tarpataki-völgyben. 

1873. augusztus 10-én, Ótátrafüreden megalakult Magyarországi Kárpát Egyesület az ország első, a világ hetedik turista klubja. Rövid időn belül országos jelentőségű szervezetté vált, mely alakuló felhívásában a következő célt tűzte maga elé:
“Íme természeti kincseknek és ritkaságoknak mily bő anyagi halmaza, a mely nemcsak a szaktudósuknak geológiai, mineralógiai, botanikai és zoológiai tekintetben tanulmányozásra készen áll, hanem a mulatságot és szórakozást keresőnek s vadászat és halászat kedvelőinek élvszomját is teljesen kielégítheti. Hogy azonban ezek a természeti kincsek és szépségek könnyebben kiaknázhatók legyenek szükség, hogy a gátul szolgáló természeti akadályok lehetőleg elháríttassanak, utak s ösvények, menházak, irányzójelek építése s felállítása s alkalmas vezetők felfogadása által kényelmesebben és biztosabban megközelíthetővé tétessenek.”

 Megkezdődött a szervezett turizmus Magyarországon.

1874-ben évkönyvet adott ki az MKE, amely a magyar túramozgalom első sajtótermékének tekinthető.

Az elkövetkező években több nagyvárosban MKE-osztályok jöttek létre amik azonnal hozzáláttak székhelyük környékének a feltárásához. 1888-ban dr. Téry Ödön és dr. Thirring Gusztáv bejárta Budapest környékét, főleg a Pilis akkor még érintetlen vadonjait.

1888. december 28-án 273 taggal megalakult az MKE Budapesti osztálya. Az osztály elnöke a kiváló tudós-alpinista, báró Eötvös Loránd, alelnöke id. Lóczy Lajos egyetemi tanár, ügyvezető alelnöke Téry Ödön, titkára pedig Thirring Gusztáv lett. 1889. februárban Téry és Thirring szerkesztésében útjára bocsátották az első magyar turistalapot, a „Turisták Lapját”, és már az első évben 124 km utat jelöltek turistajelzéssel a főváros környékén.

1891. szeptember 29-én az MKE budapesti osztálya kimondta a megszűnését és nyomban utána, 152 taggal megalakult a Magyar Turista Egyesület. Az új egyesület elnöke báró Eötvös Loránd, alelnöke dr. Téry Ödön, titkára pedig dr. Thirring Gusztáv lett. Megalakult tehát az ország második turistaegyesülete, s tulajdonképpen ezzel vette kezdetét a turistaságnak az egész országra egységes kiterjesztése.

Kezdetét az igazi országos turizmus, és ezzel egy időben egyre több kis helyi szervezet is alakult. 1913-ban alakult meg a Magyar Turista Szövetség, melynek elnöke Teleki Sándor lett. A szervezet működését és a turizmus terjedését az I. világháború kitörése jó néhány évre leállította. A trianoni békeszerződés után - mivel a Magas-Tátra és Erdély, a legvonzóbb turistahelyek külföldi területté váltak - a turizmus nehezen indult újra.

1921-ben a kulturális tárca vette át a turizmus szervezését. Ekkor lendült fel újra a turistaház-építési hullám is, megépült a Csúcshegyi, a Felsőtárkányi, a Magyarkúti, a Szentkúti, a Nagyszénási, a Zsíroshegyi és a Mátraházi menedékház. Ezzel egyidőben új túraútvonalak kiépítését is megkezdték.

Szent István király halálának 900. évfordulójára rendezték meg 1938-ban augusztus 20-án a Szent-István vándorlást, Cholnoky Jenő, a Magyar Turista Egyesület elnökének kezdeményezésére. A túra az Országos Kék út megnyitásával ünnepelt. A több mint 800 kilométeres vándorlás megmozgatta az egész országot. Az útvonal jelzését, a kék jelzést, Sümegtől a Nagy-Milicig 10 év alatt festették fel az egyik szakosztály turistái. Az ország északkeleti csücskénél kezdődő út az ország északi tájain húzódik végig, és összekapcsolja - a Mecseket kivéve - minden hegységünket. Az Országos Kéktúra ma jelenleg az Írott-kőtől Hollóházáig tart, hossza több mint 1100 km. Eredetileg úgy tervezték, hogy 5 évente rendeznek majd jubileumi túrákat, de a világháború ezt is meghiúsította.

A Magyar Természetjáró Szövetség 1948-ban jött létre, (MTSZ, korábban Magyar Természetbarát Szövetség) a magyarországi szervezett természetjárás legjelentősebb képviselője. Közel 250 tagszervezete és csaknem 13 000 igazolt tagja van.

1979-ben Rockenbauer Pál a Magyar Televízió forgatócsoportjával vágott neki az útnak, s „Másfélmillió lépés Magyarországon” címmel forgatott útifilmjük mérföldkővé vált az Országos Kéktúra történetében. Rockenbauer Pál és csapata 7 évvel később ismét útra kelt és az akkori nyugati végpontból elindultak dél felé, hogy a maguk választotta úton előbb a „Dél-Dunántúli Kéktúra” nyugati végpontját Kaposvárt, majd onnan ezen az úton végigmenve Szekszárdot érjék el „Még egymillió lépés…” megtétele után. Ez a szakasz 1989-től vált a Kék út szerves részévé „Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra” néven.

A Kéktúra mellett az ország egészét átszövik a túraútvonalak, amelyeket végigjárva kisebb tájegységeket ismerhetünk meg. Ezek az Őrvidéki Piros, a Móricz Zsigmond (Nyíregyháza és Tiszacsécse között), a Rákóczi (végig a Zempléni-hegységen), a Kohászok Útja (Salgótarjánból indulva,a Heves-Borsodi-dombságot érinti, Ózd városán, az Upponyi- és a Bükk-hegységen megy keresztül, és Diósgyőrben ér véget), a Balaton-felvidéki Kéktúra (a Bakony déli részétől a Balatonig nyúlik le) és a Túrák a Somlón.

A Hagyaték című történelmi-kulturális sorozat epizódja a magyar turistaság történetéről:
Haza a magasban - A magyar turistaság útja
 

Magas-Tátra korabeli fényképen

1900-as évi képeslap, Dobogókőről

dr.Thirring Gusztáv

Váratlan események túra alatt

Többen kerültünk már kritikus, váratlan helyzetbe kirándulásaink során. Egyik pillanatban még szépen jártuk az erdőt-mezőt, majd olyan dolgok következtek, amire nem számítottunk. Megtörtént esetek a magyarországi kirándulások alatt.

"Téli, sáros túra végén már Komló határában jártam, bottal, dinamikusan haladva egy völgytalpi úton, amikor a szó szoros értelmében beleszaladtam egy dögöt evő, nagytestű, kuvaszféle csapzott kóbor kutyába. Azonnal felém fordult, beterpesztett, ínyt felhúzva vicsorgott, a morgásból ítélve támadásnak vette az érkezésem. Tudom, esélyem kevés, de óvatosan kivettem a tokból a Gerber Gatort, és közben szép csendesen elmondtam a kutyának, mi a szándékom. Valahogy így: ide figyelj pajtás, én most szépen elhaladok melletted, nem bántalak, te sem bántasz, mindenki teszi a dolgát. A terep miatt esély sem volt a kikerülésre, a menekülésre. Láthatóan meglepődött, megnyugodott. Amikor csökkent a feszültség, lassú de határozott léptekkel elmentem mellette 1.5 m-re. Amíg látott, vérben forgó szemekkel figyelt, de nem mozdult. Hát így volt, pulzus, vérnyomás az egekben, de a vége jó lett."   
László


"2014 augusztusában a Házréti horgásztavat terveztük megkerülni a párommal. Napos időt jósoltak de mégis hirtelen jött egy hatalmas vihar. Egy kukorica föld szélén kapott el minket. Több kilométerre voltunk minden helytől ami védelmet adhatott volna. Iszonyatos szélvihar volt és ömlő eső villámlással. Mi voltunk a legmagasabb pont közel s távol. Esőkabát sem volt nálunk, megkapaszkodni sem tudtunk csak egymásba hogy ne döntsön fel a szél. Lefeküdni sem tudtunk a földre a villámok ellen mert annyira agyagos volt meg sáros, hogy süllyedtünk bele alig bírtunk haladni. Bőrig áztunk. Nekem halálfélelmem és remegett a lábam amíg nem jutottunk el az első buszmegállóig. De ez sem volt egyszerű Valahogy kivergődtünk az autóútra de az egy olyan kis hídon vezetett át ahol egy szakaszon kanyar miatt nem láttak volna minket az autók így vissza kellett mennünk a kukoricaföldre és végül még egy kisebb patakon is át kellett gázolnunk combközépig mártózva a vízbe. Csoda, hogy felengedtek minket a buszra ahogy kinéztünk.

Meg egy olyan eset is volt ugyan ezen a nyáron a Nagykevély alatti réten, hogy felmásztam egy magaslesre, hogy csináljak pár fotót és csak akkor vettem észre, hogy egy hatalmas darázsfészek van rajta mikor már csak 20cm re volt az arcomtól rengeteg röpködő darázzsal. Szerencsére nem estek nekem, gyorsan le tudtam mászni de ijesztő élmény volt. Főleg, hogy egyedül voltam és kihalt volt a környék." 

Sári

"2017, augusztus 15-én történt az eset, amikor az unokatestvéremmel ketten a Tatabányát határoló Gerecse-hegység egyik sziklaperemét másztuk meg. Nem volt túl magasan, nagyjából 100 méter magasan lehetett ezen része a hegységnek. Az elmúlt évben épült egy hegymászó pálya erre a részre, így fiatalok lévén gondoltuk ezen keresztül jövünk le, a huzagolt drótkötél segítségével. Azt le kell szögezni, hogy semmilyen karabiner, illetve rögzítő kötél nem állt rendelkezésünkre és hegymászó tapasztalatoknak is híján voltunk. Eleinte egészen izgalmas, mondhatni barátságos szakaszon haladtunk, ám nagyjából 20-30 méter megtétele után egy meredek sziklafalhoz érkeztünk. A függőleges falon a kötélen és a néhány méternyi távolsággal elhelyezett kis lábtámaszokon kívül semmire nem támaszkodhattunk, csakis a saját ügyességünkre. Mivel már nem volt sok hátra, így úgy döntöttünk, hogy felesleges lenne visszafordulni, mert több időt vett volna igénybe, mint megkockáztatni a veszélyesebb utat, hiszen nem akartunk sötétben az erdőn keresztül lejutni. A fényképeken is jól látszik, hogy csupán a fizikumunk védett meg minket, hiszen semmilyen védőfelszerelést nem viselünk. Az embert halálfélelem önti el, mikor maga alá néz és 10-15 méter szakadékot lát, mindenhol sziklával. Az agyunk pörgött, hogyan oldhatnánk meg legkockázatmentesebben. Felmerült, hogy átmászunk egy fára és arról ereszkedünk le, de kötél, amibe kapaszkodtunk, túl magasan volt a fák csúcsához képest. Mély lelki és testi kapcsolat, az idegek összpontosítása kellett ahhoz, hogy néhány helyen teljesen kinyújtott karokkal el kell ereszkedni a sziklafaltól és úgy botorkálni sima talpú sportcipőben a csúszós sziklafelületen egyik fém pöcöktől a másikig. Remegő és izzadó kezekkel kapaszkodtunk az életünkért, hiszen, ha a kötél kicsúszik a kezünkből, 15 méter szabadesés vár ránk valószínűleg egy darab sziklára. Ezen a nagyjából 15-20 méteres szakaszon nagy nehezen túljutva sikerült a talajra ereszkednünk és megpihentünk. Hatalmas kő esett le a szívünkről, hiszen nem kell mondanom, mennyire életveszélyes volt, amit csináltunk. Mindenkit óva intenék az ilyesfajta sziklamászástól, hiszen nagyon izgalmasnak, egyszerűnek tűnik, de valójában életveszélyes. A mi esetünkben nem került be az a tényező, hogy a legtöbb mészkőhegység sziklája akár a legkisebb nyomás gyakorlásra is omlik, így hatványozottan vigyázni kell. Mindenki tanuljon a mi hibánkból, hiszen a sziklamászás veszélyei nekünk ott váltak valósággá."
Milán

 VIDEÓ és KÉPEK az esetről:

Kinnrekedve a sziklán, mindenféle segítség nélkül..

Alatta a mélység, csak a saját testi és szellemi erejére hagyatkozva...