Mondák Tihanyról

Vass Albert - A tihanyi visszhang

A hegyek csodaszép, aranyhajú tündére, Tihany, minden este leterelte
aranygyapjas kecskéit a tóra, itatni. Amíg a kecskéi ittak, a szépséges
tündér leült egy parti sziklára, és énekelt. A hegytetõkrõl gyönyörköd-
ve hallgatták énekét az óriások, és barlangok odúiban abbahagyták
szorgos munkáikat a törpék.
Balaton, a vizek ura, a tó mélyében élt, hínárból szõtt sátrában, melynek
oszlopait a drágagyöngyök ezrei díszítették. Balaton egyetlen fia,
aki ott élt apjával a vizek mélységében, valahányszor meghallotta Tihany
énekét odafönt, fölemelkedett a felszínre, hogy közelebbrõl hallhassa
a csodálatos hangot.
– Ne figyelj Tihany csalogató hangjára, édes fiam – figyelmeztette Balaton
a fiát. – A hegyek tündére és a vizek ura nem illenek össze. Ha magadba
szívod a hegyek mérges levegõjét, beteg leszel!
Gõgös teremtés volt Tihany, s amikor rájött, hogy éneklõ hangját szerte
a hegyekben mindenki a világ legszebb hangjának véli, elhatározta, hogy
nem pazarolja azt többé esténként a tó partján, hanem csak akkor énekel
az óriásoknak és törpéknek, ha azok gyémánttal fizetnek minden dalért.
Lent a tó mélységes mélyén Balaton egyetlen fia megbetegedett. Kérlelte
apját:
– Hadd halljam még egyszer Tihany szépséges hangját, bizonyára
meggyógyulok Tõle!
Vén Balaton összegyûjtött egy ladikra való igazgyöngyöt és amikor
este Tihany lejött kecskéit itatni a tó partjára, fölvitte hozzá a kincseket.
– Neked hoztam mindezt, leányom – mondta Balaton a tündérnek –,
és csak azt kérem érte cserébe, hogy énekelj szegény beteg fiamnak.
Tihanynak tetszettek a gyöngyök, és énekelt értök. De attól kezdve
minden este fel kellett jöjjön Balaton a tó mélyérõl egy zsákra való
kinccsel, mert ajándék nélkül a fösvény Tihany még csak a száját sem
nyitotta ki. Végül is Balaton minden kincse kifogyott. Hiába könyörgött
a szép tündérnek, hiába kérlelte, Tihany nem énekelt többé. Még az se
hatotta meg, hogy vén Balaton fia meghal odalent a mélyben, ha nem
hallja többé a szép tündér énekét.
S Balaton fia meghalt. Sírtak az óriások, zokogtak a törpék, és a tó fiatal
urát eltemették mélyen a Badacsony hegyébe. Azóta van a Badacsonynak
koporsó formája.
A vizek ura nem felejtette el a szép tündér szívtelenségét. Bosszúja
rettenetes volt.
Mindaddig Balaton tavának sima tükre a kék eget tükrözte csupán, a
napot, a holdat meg a csillagokat. De ettõl a naptól kezdve valahányszor
a vizek ura meglátta odafent a Badacsony koporsóját, eszébe jutott
gyásza és fájdalma, s haragjában felkavarta a tó vizét.
Egy este haragos hullámai zúgva, tajtékozva csaptak föl a sziklaösvényre,
hol a szép Tihany hajtotta itatni aranygyapjas kecskéit. Egy roppant
hullám elkapta a kecskéket, lesodorta õket a tóba, s vén Balaton
megfojtotta valamennyit haragos bosszújában. A megrémült Tihany egy
közeli barlangba menekült a hullámok csapásai elõl, de vesztére tette
ezt! Nagyot rázkódott Balaton odalent, s rázkódásától megmozdult a
hegy is, és sziklagörgeteggel temette be a barlang száját, befalazva örök
idõkre a szívtelen Tihanyt.
Vén Balaton átkot vetett a szépséges tündérre:
– Büntetésbõl, amért oly fösvény voltál hangoddal, mostantól kezdve
bárki is szóljon hozzád, hétszer ismételd meg minden szavát!
A tihanyi visszhang ott van ma is, sziklabörtönében, és gyönyörû
hangja engedelmesen ismétel minden szót. A Balaton, Európa legnagyobb
tava néha haragra gerjed még ma is. Kék színe ilyenkor haragos
zöldre fordul, és roppant hullámok nyargalnak fölötte egyik partjától a
másikig. Vihar után találni lehet a parton megkövesedett kecskekörmöket.
Tihany aranyszõrû kecskéinek körmei azok.

A Tihanyi kecskeköröm legenda

A régi szép idõkben
Egy szép királyleány
Aranyszõrû kecskéket
Õrzött Tihany fokán.
Sok kinccsel ért fel a nyáj
Mely a hegyen legel.
Még többel a leányka
Szépsége ékivel.
Szemének, éj-hajának,
Arcának párja nincs:
Csak rózsabimbó ajakán
Van néma bús bilincs.
"Adj szép leány nyájadból
Egy csésze friss tejet
Beteg fiam számára
S megoldom nyelvedet."
Szólt Balaton tündére,
Az õsz hullámkirály,
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.
Adott tejet fiának
A szép királyleány
S a szót a víz királya
Megoldotta ajakán.
S csengõbb lõn szép
(ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde:
Meggyógyult a beteg.
De büszkeség kapá meg
A leánykát a vad negéd
Hallván, mi szép, mi
(bájos
Most ajakán a beszéd.
Mint pénzfukar
(kincsével
Bánt nyelve bájaival;
Nem zenge csak
(magának
E csattogányi dal
Isten dicsõségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt
Testvérnek és barátnak
Irigyen zárta be,
Az esdö szerelemnek
Nem nyílt meg kõszíve
Amily hamar megnyerte
Sok ifjúnak szívét,
A rózsaláncot gõge
Oly rögtön tépte szét.
Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.
Az aranyszõrû nyájnak
Tejébõl itt szegény
Bûvös varázsszerelmet,
Mely méreg lett szívén.
A tónak õsz királya
Haragra gyúlt ezért
A bérctõl a leányra
S a nyájra átkot kért.
A bérc tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt;
Három nap három éj,
(mint
Itélet napja dúlt.
A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn
(veszett-
A tó máig is kihányja
A kecskekörmöket.
A lányt pedig örökre
Bûbáj kötötte meg,
Foglyául tartá máig
Ki tudja, mely üreg?
Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható-
De bárki megszólítja
Visszhangja hallható.
Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon.
Mellyel vétett neki.
S ki csengõ szép szavával,
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédbõl nem beszélt.
Most- bárki szóljon hozzá
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.